Ateistából hívő
Fiatalemberként meggyőződéses ateista, marxista voltam. Az iskolában és az egyetemen azt tanították mindenkinek, hogy nincs isten. A marxista világkép annyira logikusnak, tudományosnak tűnt, hogy annak idején nem csak, hogy hittem benne, de az egész életfilozófiámat erre a gondolkodásmódra alapoztam. Ha valaki nekem akkor az állította volna, hogy valaha is istennel kapcsolatos kérdésekkel fogok foglalkozni, kinevettem volna. Ez számomra babona volt. Úgy véltem, a templom, imádkozás és biblia öreg néniknek való és csúnya lányoknak, akik nem kelnek el a diszkóban. Én azonban tánc közben is szivesen filozofáltam a világ megismerhetőségéről, és arról, hogy a szellem csupán az anyag különlegesen bonyolult szerveződési alakja. Görög filozófusokat olvastam, Hegelt és Maót; Marxból és Leninből vizsgáznom kellett, de a bibliáról is az volt a véleményem, hogy az általános műveltséghet tartozik.
Sok barátom és barátnőm volt. Az volt a célom, hogy az emberek szeressenek. Meg voltam győződve róla, hogy aki nem olyan boldog, mint én, az maga hibás. Nem voltam beképzelt, de büszke, kimondhatatlanul büszke, és úgy véltem, ez az állapot mindörökké tartani fog, mert csak rajtam múlik.
Ekkor következet be egy krízis. Életemben először kerültem egy olyan állapotba, ahol pontosan tudtam, hogyan kellene a filozófiámnak működnie, de nem tette. Elvesztettem a talajt a lábam alól. Egyedül maradtam és beteg lettem. A halálfélelem láttatta be velem, hogy egy materialista világban az életemnek nincs semmi értelme. Kétségbeestem, és csak azért nem követtem el öngyilkosságot, mert annak sem volt értelme.
Akkor emlékeztem arra, amit a Bibliában olvastam és megértettem: az egyetlen esélyem, ha az, amit állít, igaz. Ismét kézbe vettem és megtaláltam benne sajátmagamat. Az emberről olvastam benne, aki nem hisz, csak saját magában; akárcsak én. De be kellett látnom, hgy ezt tévhit: képtelen voltam arra, hogy rendbe tegyem az életem. A biblia egy másik utat javasolt: ha magamat Istenre bízom, ő gondoskodik rólam. Akkor még nem tudtam, létezik-e; de az egyetlen kiutam volt, hogy kipróbáljam. Kipróbáltam. Miután úgy döntöttem, hogy vállalom a kockázatot, kiderült, hogy Isten létezik.
Hogy derült ki? Ma, mit hívő ember, állítom, hogy a saját bűnöm rántott a krízisbe. Akkor természetesen másképp láttam: Ha nincs isten, akkor bűn sincs. Akkor csak azt állapítottam meg, hogy nem olyan vagyok, amilyennek kellene lennem ahhoz, hogy magamból azt a boldog embert csináljam, amellyé válni akartam. Úgy döntöttem, hogy megváltoztatom magam. De nem sikerült. Meg akartam szabadulni a bűnömtől, de képtelen voltam rá. Isten azonban megszabadított; amit én nem tudtam, ő megtette: megváltoztatott.
Ma, mint tudós és egyetemi tanár, úgy értékelem, ez a változás az egész életemet meghatározza. Hogy négy gyerek apjaként és a hivatásomban is helyt tudok állni, Isten ereje nélkül elképzelhetetlen lenne. Ezokból érzem a felelősséget, hogy a diákjaimmal, mint Isten által szeretett emberekkel a szakmai kérdéseken túlmenőleg is törődjek. A kollégáimmal és munkatársaimmal, de a szomszédaimmal és barátaimmal viselt viszonyomat is Istennel tartott kapcsolatom határozza meg. A vele való mindennapos intenzív közösség adja a bölcsességet, hogy a szükséges kérdésekben dönteni tudjak, akár a gyereknevelésről, diákok gondozásáról vagy aktuális élethelyzetről van szó. Így tapasztalom nap mint nap, hogy az az élet, amelyet Ő tartogat számomra és amelyben Ő vezet, az egyetlen, amit érdemes élni.