Gabor Gresz

Olathe, USA

Gyógyulás az apai bántalmazásból

Felálltam a kórházi ágyamból, hogy kinézzek az ablakon. Ebben a pillantban megláttam őt, akitől rettegtem és menekültem. Egy hete, hogy megszöktem apámtól, s anyám eldugott ezen a helyen. 1979 telén, négy évvel szüleim válása után, 12 évesen, súlyos betegen szöktem el apámtól, miközben már közel egy éve folyt a gyermekelhelyezési per. Gyermekkorom szenvedéseit, mintha az emlékezetembe égették volna. Emlékszem arra, amikor nyolc évesen egy nap anyám bejött hozzám, hogy elmondja: “Anyu és Apu elválnak.” Élénken él bennem a csalódottság, a fájdalom érzése. Elárulva éreztem magam. Apám elüldözte anyámat a nővéremmel, a bíróság engem apámnak ítélt. Négy keserves év következett félelemben, verésben, magányban.  Kitörölhetetlen emlék az, amikor egy nap apám nem talált egy alkatrészt. “Biztosan te loptad el. Ha nem vallod be, kihívom a rendőrséget” – üvöltötte és már nyúlt is a telefonért. “Én voltam, odaadtam egy barátomnak “ – vallottam be azt, amit nem is tettem meg. Néhány perc múlva megtalálta az eltűnt alkatrészt, s ekkor ezért kaptam ki, mert bevallottam valamit, amit nem is tettem meg. Mikor eltört a lábam, erőszakkal járatott a törött lábamon, mert szerinte én hazug gyerek vagyok, s csak megjátszom a fájdalmat. A szíjjal való verések mély nyomot hagytak a testemen, de mélyebbet a lelkemben.

Apám újra megnősült, anyám is új életet kezdett egy másik férfi oldalán. Súlyos asztmás lettem. Az orvosok néhány évet adtak a túlélésre. Az egyetlen esélyem az életben maradásra, ha anyámhoz kerülök, de a bíróság nem szokta megváltoztatni a korábban meghozott ítéletét. A csekély esélyek ellenére anyám elindította a pert. Szakértők, tanúk, ismerősök, rokonok váltották egymást a bírósági folyóson. Végül engem is behívtak. A bírónő azon kérdésére, hogy hová szeretnék kerülni, a sírástól alig hallhatóan csak annyit tudtam mondani: “anyámhoz”. A bíróság elsőfokon anyámhoz ítélt, de apám fellebezett. Ekkor már nem bírtam tovább, elszöktem tőle, s anyám elrejtett egy kórházban. Mikor megláttam, hogy apám jön a kórház felé, az orvoshoz rohamtam segítségért. Elrejtettek a kórház egy eldugott zugjában. Apám a bíróságon a sikertelen találkozásunkat így magyarázta: “A gyerek még nem érett meg a bocsánat-kérésre.” A bíróság végső ítéletében még a láthatás jogától is megfosztotta.

Az apámtól való félelmemnél csak a magányom volt nagyobb. Esténként sokszor feltettem magamnak a kérdést, hogy mi értelme van az életemnek. Egy napon találkoztam egy rokonnal, aki arról beszélt nekem, hogy mi emberek azért okozunk rengeteg fájdalmat egymásnak, mert nem ismerjük Istent, aki alkotott minket és annyira szeretett, hogy Jézus Krisztust, a saját fiát küldte el értünk, hogy rajta keresztül személyes kapcsolatunk lehessen Vele. A fájdalomról és a magányról sokat tudtam. Vágytam arra, hogy legyen egy apám, aki szeret és elfogad úgy, ahogy vagyok. Megértettem, hogy Jézuson keresztül Isten a mennyei apukám lehet. Egy nap – ugyan kétségekkel a lelkemben – de meghoztam ezt a döntést és elkezdtem az Istennel való személyes kapcsolat valóságát átélni. Az igazán szabad ember az, aki megtapasztalta, hogy a bűnei megbocsátattak és erőt nyer megbocsátani másoknak. Szabad ember lettem, amikor elfogadtam, hogy Jézus megbocsátott nekem és én magam is megbocsátottam annak, aki a legtöbb fájdalmat okozta nekem: az apámnak. 

https://www.facebook.com/gabor.gresz

— Read more —
Contact me Learn more about Jesus

Similar stories